A mi életünk mindig másról szól, de van, amiről mindig. Végigtrappolni a városon és röhögni egy-egy szón, mint pl. bossssnyáák, megfogni egymás kezét és a lépcsőn görcsösen menni fölfelé és molyogni a pénztáros fiúra és a sálja mindig öszevissza áll a nyakában, nem olyan egyértelműen, mint másoknak. MÚltkor pedig mikor nem volt jó a buli, és szomorkásan ült egy villával a lépcsőn, amire néha nutellát kért (én erről semmit sem tudtam), akkor bementem a fürdőszobájukba és félig sötét volt, belenéztem a tükörbe és az jutott eszembe, hogy mi lesz, ha vége és nem leszünk mi már többet így. Akkor pedig oylan szomorú lettem, hogy legszívesebben kitéptem volna az ajtót és jól elfutottam volna. Bárhová. Kabát nélkül. Most viszont boldog vagyok, mert azt érzem, hogy semmit sem vesztettem el, sőt nyertem is. Tavaly meg mikor tanultam a kommunikáció vizsgára, akkor jött egy sms, hogy örül, hogy vagyok. Már akkor szeretett engem, meg a pápás nyuszis jelet msn.en, pedig csak pár hónapja ismertük egymást. Ez az egész pedig azért jó nagyon, mert így minden könnyebb. Nem lehet akkorát esni, hogy ne kapjon el.
"szánalmas az is, hogy te mindent megtennél a kis boldogságodért" Ez a szép mondat hangzott el, persze az én irányomba. Jó, mi??! Kedves és lényegretörő. Ezért is vagyok én boldog, mert én pont ezért vagyok boldog, amit nem lehet látni.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.