Remegve várok...vártam...

Topjoy: április 18. "Mi lesz ezután?
            ma: "Erős leszel!"

Álmomban Mesteremmel 
tengerparton jártam, s az életem
nyomai rajzolódtak ki mögöttünk:
két pár lábnyom a parti homokon,
ahogy Ő mindig ott járt énvelem.

De ahogy az út végén visszanéztem,
itt-amott csak egy pár láb nyoma
látszott, éppen ahol életem 
próbás, nehéz volt, sorsom mostoha

Riadt kérdéssel fordultam az Úrhoz
"Amikor életem a kezedbe tettem,
s követődnek szegődtem Mesterem, 
azt ígérted, soha nem hagysz el engem,
minden nap ott leszel velem
S most visszanézve a legnehezebb 
úton, legkínosabb napokon át
mégsem látom szent lábad nyomát!
Csak egy pár láb nyoma
látszik az ösvényen,
Elhagytál a legnagyobb ínségben?"

Az Úr kézenfogott, és szemembe nézett
"Gyermekem, sose hagytalak el téged!
Azokon a nehéz napokon át
azért látod csak egy pár láb nyomát,
mert a legsúlyosabb próbák alatt
téged a vállamon hordoztalak!"
/Ismeretlen szerzőtől - Türmezei Erzsébet fordítása/

Az én menyasszonyom

Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
De elkisérjen egész a síromba.

Álljon előmbe izzó, forró nyárban:
„Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.”

Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,
Csak a szivébe láthassak be néha.

Ha vad viharban átkozódva állunk:
Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.

Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:
Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.

Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:
Boruljon rám és óvjon átkarolva.

Tisztító, szent tűz hogyha általéget:
Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.

Mindig csókoljon, egyformán szeressen:
Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.

Amiben minden álmom semmivé lett,
Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.

Kifestett arcát angyalarcnak látom:
A lelkem lenne: életem, halálom.

Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,
Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.

Együtt kacagnánk végső búcsút intve,
Meghalnánk együtt, egymást istenítve.

Meghalnánk, mondván:
„Bűn és szenny az élet,
Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.”

Nincs tojásfestés, se sonka, se locsolkodás, se napocska. Csak Rettenthetetlen és fájó poci, meg félelem, hogy hogy fogom bírni keddtől a munkát. 

Amikor azt hiszem, hogy valamin túltettem magam, akkor valahogy mindig bekúszik egy olyan illat, vagy szín vagy érzés, ami hónapok munkáját tönkreteszi és újra elszakad bennem valami. Ilyen az, amikor megtalálok a szekrény alatt egy karláncot, amit anyutól kaptam, vagy bemegyek a régi szobámba és ordítani szeretnék, amiért "elvették tőlem". Az összes jobbnál jobb és csodálatosabb emlékemmel együtt, ami már valahol a föld legmélyén van, mert anyu magával vitte.. Változatlanul utálok itthon lenni és szeretnék innen elmenekülni, de nem tudok. A jövő héttől kezdődő napi 11-12 óra munka meg sokszor inkább megváltásnak tűnik, mintsem megnyomorításnak. Mert mikor az ember azzal szembesül, hogy kétségbeesik amiatt, mert az influenza egy hétig ágyba száműzi, és ami a legfontosabb, ebbe a lakásba, akkor az már rég rossz. Hogy mikor lesz ennek vége? Őszintén nem tudom. Nem tudom, hogy mikor kap az életem igazi értelmet, hogy mikor lesz az, hogy ne jusson minden nap eszembe, hogy nem bírok így élni tovább. Csakhát gyáva vagyok. Ehhez biztosan. Ezért inkább mindennap megpróbálok harcolni, és mindennap veszítek. Akiket szeretnék azok már nem tudnak szeretni, aki szeretne, azt én nem tudom szeretni. Utálom a becsapást. Ha én csapok be, vagy ha engem csapnak be. Utálom, hogy az jár a fejemben, hogy mi lett volna ha.. Utálom, hogy reménykedek egy álomban, ami már nem lehet. Utálom, hogy nem kapok választ, csak idegörlő csöndet. Utálom, hogy akkor nem tudtam megbocsátani és utálom, hogy olyan hibákat követtem el, amit sosem gondoltam volna magamról. Utálom, hogy feltettük azt a lakatot pécsen, és folyton az jár az eszembe, hogy oda akarok menni megint és megnézni, aztán bárhogy leszedni és bedobni a Dunába, ahova a kulcs is került, hátha tönkremegy és nem hat tovább. Utálom, hogy szeretem őket és ezt sosem fogják már viszonozni. És mégis..szeretném megnézni azt a lakatot és elmenni pécsre, szeretnék félórákig szagolgatni a szappanos boltban és utána teázóban ülni, szeretnék este felmenni a Gellérthegyre a Búsulójuhászhoz és leülni a padra és nézni, ahogy sürög lent a város. Szeretnék még elmenni az üvegajtóhoz a Deák térre, éjjel fekete teát inni és táncolni egy külföldi főzősműsorra, megnézni mégegyszer a Corelli kapitány mandolinját, és a Juno-t, és elautózni jó messze innen. Ahol csak mi vagyunk. És most, hogy ezt leírtam már csak arra tudok gondolni, hogy talán mégis reménykedhetek abban, hogy lesz olyan kegyes a sors, hogy a következő életemben ezeket mind megkapom...és talán... ci vediamo...

Elkaptam valami irtószar kórságot, amitől majdnem 39 lett a lázam, ami még nekem sosem volt, és nem is tudtam megmozdulni csak vacogni és fájt mindenem. Most meg, hogy már lement 37, 1-re valahogy elszomorodtam és nem értem, hogy mit keresek még itt és nem tudom, hogy mikor nem gondolok majd Rájuk. Már olyan jó lenne a következő élet!

Mikor elhoztam a diplomát elég szép idő volt, a suli elég kihalt. Mintha csak én lennék ott és a büfés nő. Aztán úgy döntöttem, hogy veszek egy drága topjoyt. És az volt benne, hogy "Sok szerencsét!" 

"Kettős a fájdalom, ha rejtjük kínjainkat.!"

Olyan nagyon szeretnék elutazni valahova..