Remegve várok...vártam...

Nincs tojásfestés, se sonka, se locsolkodás, se napocska. Csak Rettenthetetlen és fájó poci, meg félelem, hogy hogy fogom bírni keddtől a munkát. 

  Amikor azt hiszem, hogy valamin túltettem magam, akkor valahogy mindig bekúszik egy olyan illat, vagy szín vagy érzés, ami hónapok munkáját tönkreteszi és újra elszakad bennem valami. Ilyen az, amikor megtalálok a szekrény alatt egy karláncot, amit anyutól kaptam, vagy bemegyek a régi szobámba és…

Néha úgy érzem, jobb lenne belehalni.

Ha lenne egy ilyen gyűrűm, vagy láncom, amibe ez van beleírva, mindig hordanám. 

Olyan nagyon-nagyon jó dolog a szerelem és olyan nagyon rossz, hogy el lett b@szva.

Elkaptam valami irtószar kórságot, amitől majdnem 39 lett a lázam, ami még nekem sosem volt, és nem is tudtam megmozdulni csak vacogni és fájt mindenem. Most meg, hogy már lement 37, 1-re valahogy elszomorodtam és nem értem, hogy mit keresek még itt és nem tudom, hogy mikor nem…

Annyi mindent terveztem és annyi minden nem lett belőle. Például azt sem terveztem, hogy az államvizsga napján ne nagyon érdekeljen senkit, hogy hogy sikerült, vagy azt, hogy olyan szomorú legyen a suli, mikor elhozom a diplomát.És hogy a kollégáimon kívül senki meg se akarja nézni.…

Még valahogy mindig aktuális. És még mindig szeretem.

Mikor elhoztam a diplomát elég szép idő volt, a suli elég kihalt. Mintha csak én lennék ott és a büfés nő. Aztán úgy döntöttem, hogy veszek egy drága topjoyt. És az volt benne, hogy "Sok szerencsét!" 

"Kettős a fájdalom, ha rejtjük kínjainkat.!"