Remegve várok...vártam...

Ez az új év már tart egy ideje, és vannak benne furcsaságok. Nem nagyon tudok éjjelente aludni, vagyis alszom, csak borzalmakat álmodom, amiben oylan, de olyan sok emebr van. akikról régesrég nemis hallottam. Tegnap meg nagyon elkeseredtem és ez írtó rossz volt, mert iylen utoljára sok évvel ezelőtt éreztem. Ültem aza sztalnál, támasztottam a fejem és hallgattam, ahogy a többiek beszélgetnek és most eszem ágában nem volt hozzászolni valami témához, vagy nevetni a poénokon, csak úgy árnyékként ott ültem. Aztán szónélkül felálltam és elmentem. Valószínüleg furcsállták a dolgot. Most meg talán nme is jó ötlet, hogy ide írjak, mert nem tudom megfogalmazni, hogy mit érzek akkor, mikor reggel felkelek és eszembe jut, hogy mi történt és hogy fogjuk ezt átvászelni. Csak az az egy nyugtat, hogy az orvos szerint maximum másfél év... És mi az a másfél év egy egész élethez képest? természetesen semmi. És ő nem panaszkodik, nem akarja, hogy látogassák, nem szomorú, legalábbis nem látszik rajta. Csaka nnyit mondott, hogy végre jók lesznek rá azok a ruhák, amik kövérebb korában és már el is felejtette, hogy a gyógyszernek milyen keserű íze van és mostmár ideje pótolni. De én láttam, hogy fél kicsit, hogy Kati is fél és miért van az, hogy iylen beteg és nem látszik rajta semmi? Olyan hihetetlen, hogy belül meg károsodott. Szerettem volna megölelni, de nem akartam, mert az csak bántotta volna és mikor elment vasárnap, hogy papucsot vegyen a korházba, akkor anyu sírt az ajtó előtt, de csak úgy, hogy ne látszódjon annyira. Mert tudta, amit mi is, hogy innetől megint semmi sem lesz ugyanolyan és így nem akar jönni a diplomaosztómra sem. Ettől pedig anyu még szomorúbb lett, mert hogy ő mennyire nem akar egyedül ott ácsorogni, mert elég nagy baj az, hogy apu sincs már ő sincs 6 éve, és még élt, mikor kiderült, hogy Krisztián is beteg és mindketten a korházba voltak és üresek voltak a szobák nélkülük és én még sokkal naívabb voltam, mert nem is tudtam, hogy mennyire nehéz most nekünk. De túléltük akkor, és most is túl fogjuk. Nincs B varició. Csak ez az egy. Pár hete meg az jár a fejemben, hogy miylen lenne, ha apu itt lenne és milyen jó, hogy nem arra emlékszem, mikor olyan beteg volt, hogy nem ismert meg. De biztos itt van velünk és segít, ha tud és, ha anyu egyedül van, akkor .... És én még mindig azt érzem, hogy egy egész családban élek.