Remegve várok...vártam...

Amikor azt hiszem, hogy valamin túltettem magam, akkor valahogy mindig bekúszik egy olyan illat, vagy szín vagy érzés, ami hónapok munkáját tönkreteszi és újra elszakad bennem valami. Ilyen az, amikor megtalálok a szekrény alatt egy karláncot, amit anyutól kaptam, vagy bemegyek a régi szobámba és ordítani szeretnék, amiért "elvették tőlem". Az összes jobbnál jobb és csodálatosabb emlékemmel együtt, ami már valahol a föld legmélyén van, mert anyu magával vitte.. Változatlanul utálok itthon lenni és szeretnék innen elmenekülni, de nem tudok. A jövő héttől kezdődő napi 11-12 óra munka meg sokszor inkább megváltásnak tűnik, mintsem megnyomorításnak. Mert mikor az ember azzal szembesül, hogy kétségbeesik amiatt, mert az influenza egy hétig ágyba száműzi, és ami a legfontosabb, ebbe a lakásba, akkor az már rég rossz. Hogy mikor lesz ennek vége? Őszintén nem tudom. Nem tudom, hogy mikor kap az életem igazi értelmet, hogy mikor lesz az, hogy ne jusson minden nap eszembe, hogy nem bírok így élni tovább. Csakhát gyáva vagyok. Ehhez biztosan. Ezért inkább mindennap megpróbálok harcolni, és mindennap veszítek. Akiket szeretnék azok már nem tudnak szeretni, aki szeretne, azt én nem tudom szeretni. Utálom a becsapást. Ha én csapok be, vagy ha engem csapnak be. Utálom, hogy az jár a fejemben, hogy mi lett volna ha.. Utálom, hogy reménykedek egy álomban, ami már nem lehet. Utálom, hogy nem kapok választ, csak idegörlő csöndet. Utálom, hogy akkor nem tudtam megbocsátani és utálom, hogy olyan hibákat követtem el, amit sosem gondoltam volna magamról. Utálom, hogy feltettük azt a lakatot pécsen, és folyton az jár az eszembe, hogy oda akarok menni megint és megnézni, aztán bárhogy leszedni és bedobni a Dunába, ahova a kulcs is került, hátha tönkremegy és nem hat tovább. Utálom, hogy szeretem őket és ezt sosem fogják már viszonozni. És mégis..szeretném megnézni azt a lakatot és elmenni pécsre, szeretnék félórákig szagolgatni a szappanos boltban és utána teázóban ülni, szeretnék este felmenni a Gellérthegyre a Búsulójuhászhoz és leülni a padra és nézni, ahogy sürög lent a város. Szeretnék még elmenni az üvegajtóhoz a Deák térre, éjjel fekete teát inni és táncolni egy külföldi főzősműsorra, megnézni mégegyszer a Corelli kapitány mandolinját, és a Juno-t, és elautózni jó messze innen. Ahol csak mi vagyunk. És most, hogy ezt leírtam már csak arra tudok gondolni, hogy talán mégis reménykedhetek abban, hogy lesz olyan kegyes a sors, hogy a következő életemben ezeket mind megkapom...és talán... ci vediamo...