Ha lehetne, már nem ordítanék, sőt , ha lehetne, és itt lenne, akkor nemis szólnék hozzá. Mert félnék, hogy hülyeséget csinálok és mondok. Merhát szinte bármire rá tudna venni, ahogy telefonon keresztül is...pár mondattal, amit mégcsak nemis személyesen mondott és közben nemis láttam a szemét, nem hallottam a hangját. Mondana valami szépet és erre én közölni akarnám vele, hogy még soha senkivel nem voltam így. És nem volt még senki, aki ennyire és ennyi ideig tetszett volna és akire ha rágondolok, még ma is elmosolyodom és legszivesebben becsuknám a szemem és elképzelném, megint és megint, mert ez maradt belőle. Mióta őt ismerem nem kapcsolom ki a telefonom éjszakára,mert talán kicsit mindig abban reménykedem, hogy ír, és azóta hallgatok csomót egy számot, hogy ő annak a szövegét küldte sms-ben. Még szentivánéjkor is azt kívántam, hogy találkozzunk, és tudom, hogy ezt biztosan elmondanám neki. Pedig nem szabad, mert talán meg sem értené ezt. De én el fogom felejteni, pedig nem akarom, de muszáj lesz, mert ez így nem normális.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.