Remegve várok...vártam...

Egy félig-meddig puccos hely, a Liszt Ferenc téren. Szép kis asztal és kényelmes székek, amik inkább fotelok. A téma nem valami érdekfeszítő. Kata melyik képen nyitja ki leginkább a szemét, azok közül, amik este készültek itt bent. Az este igen érdekes pontja, amikor pár mondatot váltunk/váltok a pincérrel, aki marha aranyosan mosolyog. Most simán tudtam válaszolni arra a kérdésre, hogy van-e barátom, bár konkrétan ezt így nem tették fel. Meg igazából semmit sem kérdeztünk a másikról, csak ültönk 4-en, 3 lány és egy fiú. A fiú, aki olasz és ezért nemis értette azt, amit mi magyarul hablatyolunk. Nem sokat veszített. A koktélok majdhogynem költemények és ezért egy kisebbfajta koronát tesznek az estére. A másik kata azt mondta, hogy uncsi az élete, ami valójában elég zsúfolt és elfoglalt, mert sok tanítványa van, de kérdem én, ha uncsi, akkor mér nem tesz ellene? Mér nem telefonál néha, hogy 'héé te marha nem megyünk el moziba vagy kiállításra vagy kirándulni Visegrádra?' Hát ilyen nem történik és nagyjából nemis fog. mert már úgy ültünk egymással szemben,  mint 3 idegen. És kurvára nem értettem, hogy mér az egyikőjük képeivel vagyunk elfoglalva fél órán keresztül nameg azzal,. hogy a Dávid melyik igét nem tudta elragozni tegnap délután. Aranyos, ahogy olaszul beszél és ez emlékeztet arra, hogy mi valaha össze voltunk zárva hétfőtől péntekig reggeltől estig egy kis vagy közepes teremben és hétfőnként olasz szódoga volt, magyarból memoriter és kellett a másik, hogy megosszuk vele az életünket. Hát már nem kell. Úgy tűnik ezt már nem igénylik/igényeljük. De ahogy ránéztem a Katára ma eszembe jutott, hogy  milyen volt az, mikor még minden más volt, mikor nyugodt szívvel mutattam be idegeneknek úgy, hogy a barátnőm. Mikor odavolt a Gergőért és órákon át mesélte, hogy mi volt rajta mit mondott és hogy nézett rá. És én is egy egész éjszakán keresztül meséltem neki a telefonon kersztül, hogy Zolival nem is érzem igazán jól magam. csillogott a szeme, mikor a metróban beszélt a Gergő fekete ingjéről és együtt jártunk gólyabálokba és szilveszterkor először egymásnak kívántunk boldog újévet. A másik katával meg együtt mentünk a zp-be kicsi cherry brandy-vel ahol aztán petivel is megismerkedtem. Tudták, hogy miylen új ruhát vettem és mikor feküdtünk le petivel először. Most pedig a Kata barátjának a vezetéknevét sem tudom, csak azt , hogy 24 éves és vizöntő. És persze olasz. Elmúlik. Eltűnt. Mintha  az egész berzsenyi egy árnykép lenne nekem, ami valahol mélyen olyan emberré tett, amilyen most is vagyok és ahonnan versek jönnek elő és memoriter felelés és a kéthetes matek dolgozatok. A fizika teremhez beszürődött mindig a fény és az időt láttuk és akkor úgy képzeltem, hogy a jövőben egy szép élet vár, ami telesden tele van élményekkel és színekkel. Ez éltetett akkoriban. Szerencsére. De ezt lehet, hogy csak én éreztem, ők nem, ahogy most sem érzik, hogy egy befeketedett, ami köztünk van. Egy sötét lyukba beleesett, és nézek utána, de ők már árkon-bokron túl , egy buszon vannak, de még nemis integetnek. Ez belül ma fájt, karcolt belülről. Mindannak ellenére, hogy azt hiszem én érzem magam legjobban a bőrömben és én vagyok a legelégedettebb. persze okkal. A 914-esen ültem és sírni szerettem volna, mert azt éreztem, hogy szeretkeznem kell. Valakivel, aki szeret. Akit bármikor felhívhatok és megölel, ha együtt vagyunk.

Mindenesetre hiszem, hogy létezik az a gondviselés ott fenn, segített nekem abban, hogy mostmár ne is győzzek hálát adni azért, hogy ide jelentkeztem anno és nem mentem pszichológiára és ahol olyan emberekkel ismerkedtem meg, akikkel egy egyszerű vásárlás is élmény, akikkel érdemes megosztani azt, amim van és amilyen vagyok. Mostmár így látom, hogy szembesültem ezzel. Ég és Föld közöttük a különbség. Az éjjeli buszon a mellettem ülő lány táskájára az volt írva, hogy 'Székely' ebből pedig arra gondoltam, hogy amíg aRozi van, addig talán nem leszek már egyedül. Mert akikkel tegnap voltam, azok között és köztem van távolság, meg egy kis unalom és érdektelenség, de legkevésbé barátság.

Végül hajnali 2 óra 34 perckor leszálltam az éjszakai buszomról, ahol meglepően normális emberek utaztak.