Remegve várok...vártam...

Nem mindig lehet tudni, hogy mi miért van. Nagyon nem. De amit a legjobban utálok az az, mikor a csöndben éjjel nem bírok aludni, csak nyugtalanság van és hátfájás meg torokszorítás, ami miatt folyamatos azt érzem, hogy megfulladok. És annyi lehetetlen dolgot szeretnék. Vagy csak egyszerűen végre ünnepleni valamit, megcsinálni valamit jól, aminek örülhetek. Jó lenne

Gyerekkoromban mindig nagyon szerettem az ünnepeket. A karácsonyt, a húsvétot, a szülinapot. Most az augusztus 20t is. Bár már nem olyan egyik sem. Eltelt 2 év és hihetetlen. Hihetetlen, h mennyire azt érzem, h haszontalanul ment el. Csöndben is és hangosan és gyorsan. Vagy az időérzékemmel hatalmas baj lehet. Erre akkor gondolok, amikor csakúgy leülök vhova elgondolkodom és egyik gondolatból jön a másik, aztán ránézek az órára és eltelt 4-5 óra. Hihetetlen. Félek, hogy már sosem fogok élni igazán. 

20óra 08 van, a citromos ízű tea gőzölög az asztalon (pedig teleraktam jéggel), hallok valami duruzsolást a szomszédból és még mindig a digitális szakadék résznél tartok. Ennyi. Éljen a nyár, meg az új rúzs.

Ha egyszer lesz esküvőm mégiscsak ezt a dalt kérem oda. 
https://www.youtube.com/watch?v=7z2vEwF0f2s

Már ha egyszer lesz és igazán szeretném is. Csak akkor. És tudom, hogy fura, mert ez egy szintén esküvőn volt egy bugyuta-szerű filmben, de akkor is tetszik. 

Olyan ez a blogírás, mintha valami üres árnyképnek írnék. Magyarul senkinek. Másrészről pedig végülis magamnak írom, mert egyszer talán tanulságos lesz visszaolvasni, és mivel kézzel írás közben valahogy rendszeresen eltűnik az íráskésztetés, így marad ez. Kár, hogy olyanoknak nincs blogja (vagy nem tudok róla, vagy fizikailag lehetetlen), akikre igazán kíváncsi lennék. Akiknek kicsit elúszkálnék a mondanivalójában és olyan lenne, mintha lennének. Velem. 

Mikor mindenféle dolog lefoglalja az agyam, sok apróság is, akkor úgy eltelnek a napok. Aztán egyszer csak belém hasít, hogy itt hagyott, nincs többet, és még a mai napig nem bírom felfogni. Bridget Jones mondta, hogy nem akarja, hogy egyedül haljon meg és farkaskutyák tépjék szét úgy, hogy senkinek fel sem tűnik a hiánya. Ez ott vicces, de igazából nem az, én gyakorlatilag pont így járnék.

Péntek van, tizenharmadika, július és én valamiért most mégis naagy hóra vágyom, olyan ropogósra, hóangyalkára és egy szép piros télikabátra masnival. 

És sajnos túró rudi függő-féle vagyok. 

Annyira fura, hogy annyira el tudok csodálkozni az emberek hülyeségén. Nemis értem, hogy hogy van ez. Azt hiszem azért van az, hogy nemis szivesen beszélek senkivel, mert csak idiótaságokat beszél mindenki és értetlenkedik.

De legalább tudom, hogy hányadán állunk. Nem kérek senkitől tanácsot. Mondjuk már ugysincs kitől.

-Nem tudom, hogy hogy van ez. Lesz egyszer egy végső vége? vagy sosem lesz? És emiatt folyton újra és újra gödörbe kerülök? Nem tudom. Jó lenne azt hinni, hogy csak előre visznek a dolgok. Jó lenne azt hinni, hogy jön valami jobb. Valami kevésbé sötét, kevésbé magányos, kevésbé marcangoló. Remélem!

-Nem tudom, hogy miért is írok ide. Elvileg senki sem olvassa. Titkon persze reménykedek ebben is, hogy van, akit igazából érdekel. 

-Nem tudom hol jó. Szeretem is ezt a várost és fáj is itt lenni. Az a rengeteg emlék. Jó lenne valahogy őket elpakolni.

-Nem tudom hogy lesz tovább. 

(Milyen jó lenne este felmenni a búsuló juhászhoz és ott ücsörögni egy padon és csak nézni a várost, és tervezgetni, ahogy régen csináltuk!)

Valami olyan más dimenzióban vagyok, hogy most kezdek ráeszmélni, hogy mennyi idő eltelt mióta le kellett volna adni a szakdogát, (csak ugye nem fogadták el). A kabátról azóta kánikulára váltottunk és próbálom megfejteni, hogy mi miatt vagyok tele ennyi feszültséggel és kétségbeeséssel és azt hiszem már kezdem átlátni..Annyira hihetetlen, hogy azok történtek, amik történtek és hogy én meg itt maradtam, mint egy nagy kérdőjel. Amikor meg arra gondolok, hogy nyáron a szakdolgozatot be kell fejezni végleg, hamár normális munkát eddig nem találtam, a rossz érzés mellett mégis ott van valami. Valami jó érzés, ami odaköt és amitől egyben olyan fájó is néha.

Issstenem, hogy megőrülök! Alig bírok mozogni, be vannak dagadva a szemeim, a forróság ellenére is annyira szeretnék menni vhova, de nem tudok, mert fájok és nem merek egyedül elindulni. Meg kéne nekem derékmasszírozó, vmi mozgó.

mai napi leltár:

minusz maradék mogyorós párnácska (meg a morzsája)

minusz majdnem 2 üveg rozé

és rettenetes hiány

vagy megmaradok vagy nem.

Olyan fura ez. Régebben, évekkel ezelőtt megismertem egy lányt a korházban, akivel jóba lettem. Úgy egész jóba. Járkáltunk együtt ide-oda, nemcsak ketten, hanem többen is. Aztán eltelt pár év, ő máshova járt egyetemre, kettőre is és már nem beszéltünk annyit. Mostanra már ahogy látom boldog feleség és pár napon belül anya is lesz. Olyan boldognak tűnik, amiket ír, a képei... Egyidősek vagyunk és mennyivel másabb lett az ő élete. Mostanra nagynéni, kismama, feleség. Ilyenkor mindig eszembejut, hogy talán vannak, akiknek tényleg "bejön". Az élet. És vannak akik kisiklanak, mint én és kétségeesve kapálóznak, hogy túléljék a rosszat. Ezt a lányt is, annyit fel akartam már hívni, de nem ment. Aznap volt az esküvője, mikor anyu meghalt. Még egy gratuláló lapot sem küldtem neki.

Egyike a furcsaságaimnak, hogy imádok sötétben zuhanyozni. A pontos okát nem tudom, de talán a kis romantikus fény elhiteti velem, h nem ittthon vagyok a megszokott fürdőszobában, hanem vhol máshol vagyok és van vmi alkalom. Röhej.

A tv-ben meg megy a Kalandorok, és csak az jár a fejemben, hogy mennyire jó volt régen. Érzem az illatokat is és az érzést...és talán már visszaemlékezni is jó.
Nem tudom hogy kell ezt csinálni. Nem csináltam még ilyet, ugyhogy fogalmam sincs, hogy kell az embernek szinte mindent maga mögött hagyni.

Kéne egy új pénztárca, egy új telefon (mert nincs működőképes, ami az enyém), már ami az anyagi dolgokat illeti. Hiába szeretem a virágos nagy pénztárcámat, de megeszi a fene, hogy teljesen kikopott és elszakadt kivül is meg belül is. Ugyhogy aki jót akar magának nem vesz ilyet. Ha lesz új ezt elrakom pihenni.

A címben, meg a Para egyik legjobb része van.

Azért van idézőjelben a cím, mert nem én mondtam, nagyon nem. Olvastam vmi cikkben. Nekem már teljesen összeolvadnak a napok, és sokszor nem is tudom, hogy mi történt előző nap. Nem tudom, hogy ez azért van-e, mert nem akarom tudni, hogy mik történnek, vagy azért van, mert megint már nagyon régóta nem tudok aludni. Már azt is tervbe vettem, hogy mindennap leírom, amit álmodtam, és persze amire emlékszem, de végülis hülyeség. Mert nagyjából nappal is ezek vannak a fejemben, csak az álomban durvább és rémesebb. Utálom ezt, és nagyon nagy jó lenne vhogy normálisan továbbélni. Csak nem tudom hogy kell...

Kicsit összeesküdtek ellenem. Nem csak a számítógép, ami megnehezíti a dolgomat, hanem más is. Valószínüleg minden, amihez hozzányúlok tükrözi azt a rossz lelkiállapotot, amiből nem tudok kijönni, hanem egyre rosszabb. Így meg nehéz 0-ra jutni. (minuszról). Haszontalanul és elkeseredetten telik az időm.

Nem bírok aludni, pedig fél6kor feküdtem le. Csak feküdtem hajnalban és most is, közben meg cikáznak a gondolataim és nem bírok kikerülni belőle. Miért nincs egy gomb, amit megnyomunk és elmúlik a rossz? Legalább kis időre? Mér van az, hogy csak azt látom, hogy egyszerűen nemjó. Éjjel mikor sötét van és csönd, az én agyam meg az e-közigazgatás körül forog, akkor talán vhogy elterelem a figyelmem, de az nemis én vagyok teljesen, mert valahol a testemen kívül lebegek. Mikor meg visszazuhanok a valóságba, akkor pedig iszonyat rossz beismernem, hogy nem bírom elengedni a régi életem.

Minden annyira rohadtul megváltozott, hogy csak arra tudok gondolni, ami volt és szívem szerint sírnék egész nap. De nem tehetem, mert vhogy kell élni, meghát vannak ilyen határidős dolgok, mint szakdogát írni meg majd pénzt szerezni, és felejteni... Már 1 hónapja nem beszéltem vele és nem tudok róla semmit. Az ebbe a nagyon rossz, hogy rohadtul fáj, de nem beszélhetek róla senkinek. Talán egy vkinek, de az azt mondta, hogy többé nem akar erről se beszélni, meg szerintem hallani sem. SZóval ez rámmarad ilyen egyedüli nappalokon vagy éjszakákon, mikor igyekszem elterelni a figyelmemet, de nem megy. Azt tudom, hogy ez hol romlott el, érdekes, mások nem szokták tudni. Én tudom,hogy hol romlott el az életem. Csak nem találom megjavíthatónak. Sajnos.

Leginkább az van, hgy zavarnak az álmaim, zavar ez a lakás, zavar a város, zavar az iskola. Zavar itt minden. Nem tudom meddig lesz erőm ahhoz, hogy itt valahogy épkézláb emberként meglegyek, mert minden rohadt négyzetcentiről csak a határtalan szomorúság jut eszembe és az, hogy mennyi mindent elvesztettem. Talán a számomra legfontosabbakat. Embereket és érzéseket. Most hült helye a régi boldogságnak és biztonságnak. Mindennap elhatározom, hogy nem gondolok rá többé, mert saját magam nyomorítom meg vele, de nem megy..

Azt talán nem is lehet elmodani, hogy most mit érzek, de azt tudom, hogy semmi sem igazán jó. Álmomban is mindenféle bajjal foglalkozom és a saját magam helyét mostanra teljesen átvette a hiány. A Forrest Gum.ba, azt mondta a "mama", hogy akkor lehet továbblépni, ha az ember lezárta a multat. Ezért ő elment futni... Nekemis vmi ilyet ki kéne találnom. EZ rettenetesen nehéz lesz, de nagyon remélem , hogy egyszer sikerül!